2010. április 9., péntek

Szabadulásom a pokolból 1.

SZABADULÁSOM A POKOLBÓL 1.


Sikerült a Naplómat odaadni Horváthnénak, aki megígérte, hogy a levelemmel együtt eljuttatja a szüleimnek. Ezt követően a továbbiakban semmit nem kaptam otthonról és többet senki nem is keresett.
A táborban tovább folyt a már elmondott élet azzal a különbséggel, hogy most már nem titkolták, hogy Oroszországba visznek bennünket. A táborban levő német foglyok szerint Szibériába! És újjáépíteni mindazt, amit - ahogy a táborparancsnokom, az orosz kapitány mondta - a behatoló agresszív csapatok elpusztítottak. Szinte mindenki letargiába esett, agyon sújtott a kilátástalan jövő. A kapitány igyekezett meggyőzni, hogy bizony ez így igazságos...
A hasmenés és a kegyetlen körülmények miatt (itt az élelmezésre, a higiéniai körülményekre, a tisztálkodás hiányosságaira, az orvosi ellátás teljes hiányára, a gyógyszerhiányra stb. gondolok) sokan meghaltak. Őket valahova kivitték a táborból.
Nagyon el vagyunk keseredve és állandóan csak azon gyötrődünk, hogy miért is nem mentünk egy kicsivel tovább, a néhány km-re fekvő Linzbe, ahol az amerikai megszállás történt! Igaz, hogy a mi tanyánkat is az amerikaiak foglalták el, de mint ahogy itt a táborban mesélik, valamiféle megegyezés folytán ezt a területet átadták az orosznak. Mi pedig hittünk a propagandának, hogy papírt kapunk, és azzal megyünk haza! És besétáltunk az orosz csapdába! Hát, ezért tényleg érdemes volt otthonról eljönni. Otthon még lehetőség lett volna akár elbújni is előlük. Itt azonban még egy Kálváriát is át kellett előbb szenvedni és azután önként odasétálni. Őrjítő gondolat!
Egyik nap megint nagytakarítást kellett végezni azzal, hogy valami bizottságféle jön. Hát jött is három orosz tiszt. Egyesével kellett eléjük vonulni, mindenkinek megtapogatták a bicepszét meg a combizmait, ki kellett nyitnunk a szánkat és megnézték a fogainkat. Mint a vásáron a lovaknak. Aztán csak annyit mondtak: "odin, dva..." egyes, kettes.
Az asztalnál ülő magyar katonaruhában levő ruszin tolmács pedig felírta mindenkinek a nevét, lakhelyét és osztályzatát. Más adat nem kellett nekik. A kettesbe kerültek a csontbőrré lesoványodottak - mint például én is -, a púposok, a sánták, a fogatlanok. Egyelőre nem tudtuk, hogy az osztályzat gyakorlatilag mit fog eredményezni. Néhány nap múlva azonban felsorakoztatták a tábort: akik egyes osztályzatot kaptak, azoknak össze kellett szedni a cókmókjukat és néhány óra múlva most már csak őket állították ötös sorokba.
Ekkor már nem titkolták, hogy a vasútra mennek és bevagonírozzák őket! Mennek Oroszországba. De mi lesz velünk? Mindez augusztus 16-án történt. Mi még mindig nem tudtuk, hogy mi történik velünk, de a ruszin tolmácsok - akik egyébként igen nagy urak voltak a táborban - kiszivárogtatták, hogy a táborokat fel kell oszlatni a kormányközi megegyezés szerint, velünk invalidusokkal pedig Oroszországban nem sok mindent tudnak kezdeni, valószínűleg hazamegyünk. Mindenkiben felcsillant egy kis remény, de ez már annyiszor elhangzott itt, már annyiszor becsaptak, hogy egyszerűen nem tudtunk hinni semmiben.
Augusztus 22-én azonban a reggeli után felsorakoztattak bennünket ötös sorokba, mindenkinek magához kellett vennie a kevéske motyóját. Semmiféle egyéb tájékoztatás nem történt. De mégsem úgy volt minden, mint az előző csoportban, mert hoztak egy hosszú asztalt, amelynél ült néhány orosz tiszt és egy civil ember, aki magyarul beszélt.
Ekkor az asztal elé állt a parancsnok, és a ruszin tolmács segítségével szólt hozzánk néhány mondatot. Nem sokat, de számunkra a mennyországot jelentette. Így kezdte: "Elvtársak!", majd folytatta: "A jóságos Sztálin generalisszimusz úgy döntött, hogy visszaadja önöknek a szabadságot és mindenki visszatérhet az otthonába! Mindenki szabaduló levelet kap, önöket sem a magyar, sem az orosz hatóság nem tartóztathatja fel, a menlevél a vonatra jegyként is szolgál. Köszönetül pedig kiáltsuk háromszor, hogy éljen Sztálin elvtárs!"
Akkorát kiáltottunk, hogy talán még odahaza is meghallották. Ezután most már név szerint egyenként odahívtak az asztalhoz és megkaptuk a szabaduló levelet, névsorban. Az irat egyik oldala magyarul, a másik oroszul volt írva. Én a névsor vége felé voltam, a szabaduló levelem a 386-os számot viselte. Ezek szerint a több ezres létszámból nem nagyon sokunkat ért a szerencse.
Átvetettem a vállamon a kenyérzsákomat, amiben volt két szelet kenyér meg néhány szem kockacukor, amit megspóroltam, a kulacsom vízzel meg a csajkám. Ez volt az egész cókmókom, amivel igen gyenge lábon, de hihetetlen örömmel mentem ki a most már tágra nyitott kapun át az állomás felé. Ez azonban egy másik történet.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése